Predator: Halálbolygó – avagy mit rejt a Ragadozó lelke – Kritika

Végre, végre megérkezett a mozivászonra a Predator-széria legújabb epizódja. A Predator: Halálbolygó azonban nem egy remake, és nem is egy reboot. Egy merőben más alkotás, vagy mondhatni talán újragondolás, mint a korábbi elődei. A hangsúly persze most is a vadászaton van, de ezúttal nem csupán egy zsákmány elejtéséről van szó, hanem arról, hogyan találja meg a helyét egy ifjú vadász a végtelenül elfuserált univerzumban.

Ha van olyan film, amit biztosan nem kell senkinek sem bemutatni, az a Predator. Szinte biztos vagyok abban, hogy legalább már egyszer mindenki látta valamelyik részét. Én tisztán emlékszem, ahogyan a szüleim a kanapé kényelmét élvezve, VHS-en nézték, mitsem sejtve arról, hogy a vitrines szekrény tükrözödésében mi pontosan ugyanezt csináljuk. Persze az ijesztő részeknél becsuktam a szemem, ám azt a kattogó hangot azóta sem tudtam kiverni a fejemből. Meg persze Schwarzenegger állandóan izzadt arcát sem. Most, közel négy évtizeddel később, totálisan nosztalgikus hangulatban, ám hasonló izgalommal ültem a mozivászon elé. A hangulatra vélhetően az is rátett, hogy a Dan Trachtenberg által rendezett Predator: Halálbolygóban bizony nem más volt az egyik producer, mint John Davis, az eredeti film alkotója. Egyértelmű volt tehát, hogy itt bizony valami nagy dolog készül. A 2022-ben megjelent Préda után ugyanis biztossá vált, hogy a Predator misztikuma továbbra is működik. Igaz, jelen esetben egy kicsit másképp, mint ahogyan korábban megszoktuk.

Itt aztán tényleg mindenki gyilkos

A franchise legújabb történetének helyszíne merőben eltér az eddig megszokottól. A film címében is szereplő „Halálbolygó” valóban hű marad nem túl könnyed elnevezéséhez. Itt ugyanis semmi sem barátságos, minden életforma veszélyt jelent a másikra. Egy éppen szirmait bontogató virág könnyen kiolthatja az életet, de ugyanilyen halálos lehet egy ártatlannak tűnő hernyó is. No ilyen körülmények között kell túlélnie Deknek (Dimitrius Schuster-Koloamatangi) is, akit erre, a Genna nevű bolygóra száműzött saját klánja, vagyis leginkább apja. Az ifjú jaucsa azonban nem esik kétségbe, igyekszik visszanyerni apja tekintélyét azáltal, hogy bizonyítja bátorságát és rátermettségét. Ehhez pedig nem mást tűz ki célul, minthogy elejti az univerzumok legrettegetebb és természetesen legyőzhetetlen lényét a kaliszkot. Ebben pedig egy igen furcsa teremtés is a segítségére lesz: egy lábnélküli, ám elképesztő tudással és érzelmekkel megáldott android, Thia (Elle Fanning). És akkor el is érkeztünk a dillemánkhoz, ugyanis már az első találkozássukkor érezni lehet, hogy itt tényleg nem a régi, ízig-vérig vadászós, öldöklős predátor történet vár ránk. Nem bizony! Itt ahogyan egy korábbi interjúban Trachtenberg is mondta, egy haverkomédia elevenedik meg a vásznon. Jönnek a vicces odaszólások, a testvérek közötti évődésekre jellemző huncutságok, és persze a cuki karakterek is. Kérdés, hogy vajon ez még belefér az igazi Predator rajongók élményébe?

Viccek, érzelmek, elképesztő látványosságok

Korábban a Predator-filmek főleg az emberi túlélésről szóltak, itt most sokkal inkább egyfajta identitáskeresést látunk. Dek ugyanis nem csupán vadászik: meg akarja érteni, miért létezik egyáltalán. A Halálbolygó pedig pontosan ettől válik többé, mint egy egyszerű akciófilm. Az erőszak és pusztítás helyett most egy morális mesét nézhetünk végig. Ez a társadalom tulajdonképpen a mi világunk tükörképe: etikát keres a pusztításban. Az igazi fejlődés voltaképpen nem abban áll, ha legyőzzük a szörnyet, hanem ha felismerjük benne saját magunkat. Vagyis itt most nem a legerősebb fog győzni. De egyáltalán lehet győzelemről beszélni egy olyan világban, ahol a túlélés és a gyilkolás az életben maradás fő eszköze?

Trachtenberg mindezek mellett mesterien adagolja a csendet és az akciót. A párbeszédek néha csak félmondatok, de mögöttük mégis ott a feszültség: két lény, akik talán sosem fogják megérteni egymást, mégis egymásra vannak utalva. A törzsi ritmusok, harctéri zenék tökéletesen hatnak, és mindinkább kiemelik a látványban is elképesztő filmet. Annak ellenére, hogy most nem a természeti jelenségeken, hanem a tudományos fantasztikumon van a hangsúly. A Halálbolygó ennek ellenére mégsem egy steril sci-fi díszlet. Elvétve felfedezhető benne a Prometheus világépítése, a Start Wars játékossága és a Dűne grandiózus világa. A vizuális effektek egy folyamatosan fenntartható feszültséget teremtenek, amelyhez tökéletesen asszisztál Henry Jackman egyszerre nosztalgikus és modern zenéje.

Nem tökéletes, de korszakalkotó

A Predator: Halálbolygó egy igazán megosztó film lett. Az agresszió helyett – bármily furcsán hangzik is – egy családi kikapcsolódást ígérő 108 perces történetet kapunk. Nem csupán amiatt lett egy kicsit családbarátabb, mert egyáltalán nincs benne vér. Rettegés helyett ugyanis együttérzést kapunk. Talán most először – bár nálam az Alien vs Predatorban is – egy gyilkos ragadozó álarca mögé nézhetünk és neki drukkolhatunk. Ki-ki döntse el, hogy ez jó vagy rossz. Egy azonban biztos, már most hatalmas bevételt produkált a Predator: Halálbolygó. Haverkomédia ide, vagy oda.